A belünkről és az emésztésünkről ritkán beszélnünk társaságban. Még ritkábban beszélnünk róla szívesen. Különösen azokban az esetekben, amikor volna mondanivalónk. Tartalmilag. Már, ami a beltartalmat – illetve a béltartalmat – illeti.
Hát ez van. Ezzel illetlenkedünk. Illetlenkedünk ezzel.
Mert ugye az teljesen belefér, hogy ételekről és italokról folytassunk bájcsevelyt. Megvan neki a teljes illemtana: asztali viselkedés, evőeszköz használat, protokoll, etikett.
Az már kevésbé fér bele, hogy továbbgondoljuk, mi is történik az étellel (itallal) azután – és főleg: ezek a „történések” és nyomaik hogyan hatnak ránk? Belül. Nem csak a belünkben. A vérünkben keringve, a szerveinkbe jutva, az idegrendszerünkre hatva, a lelkünkön matatva.
Ez, amit itt most elkezdünk, egy egészen másfajta protokoll. A GAPS protokoll.
A motivációnkról mindössze annyit, hogy szarul vagyunk, több fronton. A részletek (legalábbis egyelőre) nem érdekesek – a panaszkodó embert senki sem szereti.
A célunk: rendbe hozni azt, ami odabent elállítódott.
De úgy, hogy közben jól érezzük magunkat, derűsek legyünk, finomakat együnk és jól tápláljuk magunkban az alkotó energiát.
